1. Visszatér a múlt

Busan városában soha nem unatkozik az ember, még akkor sem, ha arra vágyna. Csendre és nyugalomra, egy kicsiny magányra. Vagy éppen az utcán elsüvítő autók zaja az, ami soha meg nem torpan; vagy a dolgozni induló és munkából jövő emberek sokasága az, ami a nyüzsgést okozza. Akár egy szomszéd a háztömbben, akinek éppen egy hosszú munkahét után jut eszébe minden második percben átfúrni valamelyik falat vagy átrendezni a konyhát és a nappalit. S ha mindezek nem lennének elegek, úgy még ott vannak azok a bizonyos barátok is, akik fikarcnyit sem hagyják az embert magára.

SooRa is, ahogy a kimerült dolgozók, semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy kibújjon a munkaruhájából, egy kényelmes mackót és bő pólót húzhasson magára, és elnyúlhasson a kanapén kedvenc könyvének társaságában. Már épp élvezte volna a csodás semmittevést, amikor valaki kopogtatott a bejárati ajtón. Tudta, hogy a lakótársa nem lehet, hiszen éjszakába nyúlóan dolgozik, illetve a többi négy barát sem várakozhat kint, elvégre a kopogás nem tartozott a szokásaik közé. Otthonosan rontottak be a lakásba, amikor csak kedvük tartotta. SooRa elégedetlenül felsóhajtott, nyitott állapotában leejtette a könyvet a fekete dohányzó asztalkára, még egy utolsó pillantást vetett a szövegre, egy laza copfba kötötte hosszú barna tincseit, aztán a bejárati ajtóhoz ballagott.

Elnyűtten nyomta le a kilincset, majd tárta is fel a vaskos térelválasztót. A kezdeti fáradtsága hirtelen tovaszállt, pupillája összeszűkült, s torkán akadt minden további szava. Alig akart hinni a saját szemének, ahogy újra és újra végigmérte a küszöb előtt ácsingózó alakot. Magas, de mégsem égi meszelő, szálkás felsőtestére világossárga mintás pólót húzott egy fekete, kitűzőkkel díszített bőrdzseki kíséretében. Vékony és izmos lábait fekete, feszülős nadrágba bújtatta. Világos-neonzöld tincsei pimaszul hullottak macskás szemeire, melyek kacérkodóan vizslatták SooRa vonásait.

A lány hosszú percekig némán bámulta a váratlan vendégét, s egészen estig úgy ácsorgott volna, ha egy arca előtt hevesen kalimpáló bal tenyér nem mesterkedik azon, hogy visszatérítse őt a jelen pillanataiba.

- Szia, SooRa! Hogy’ vagy? – engedte le tagját combja mellé, s még egyszer végignézett a lány alkatán.

- Te...? Itt...? Mit... mit keresel... itt...? – hebegte döbbenten.

- Talán nem örülsz nekem? – támaszkodott meg hanyagul az ajtófélfán, lassan mozduló mellkasa előtt összefonva karjait.

- YoonGi... – szuszogta alig hallhatóan.

- Mostanában már senki nem hív így... – jegyezte meg féloldalas vigyorral keskeny ajkain. – Bejöhetek? Nem itt a folyosón szeretnék dumálni veled, noha régen egész jókat huncutkodtunk itt is.

- Hagyjuk! – legyintett gyorsan, mielőbb a fiatal férfiba kívánta fojtani a szavakat. – Gyere be... – Hátat fordított egykori kedvesének, aztán a konyhapulthoz battyogott, levett két poharat a polcról és a soujus üveget is megmarkolta. – Iszol valamit?

- Köszönöm, elfogadom. – Nekidőlt a kanapé háttámlájának és úgy nézte, a lány miként ténykedik.

SooRa szótlanul elkészített két csésze teát, a korábban levett poharakat és az alkoholt is visszatette helyükre, majd az étkező asztalra helyezte a porcelánokat. YoonGi továbbra is mozdulatlanul figyelte, ahogy SooRa kiszolgálja őt, majd leülve a székre, ujjai közé szorítja a bögréjét. Lassan belekortyolt a forró italba, s a következő szívdobbanáskor összeakadtak tekinteteik. SooRa nagyot nyelt YoonGi szembogarai láttán, melyek furcsán fénylettek a lámpafénynek köszönhetően.

- Mi az? – szürcsölt nagyot a folyadékból, majd a fiú érintetlen csészéjére fordította tekintetét. – Ki fog hűlni a teád.

- Beszélnünk kell, SooRa. – Foglalta el a lánnyal szemközti széken a helyét, aztán a porcelán helyett a lány bal kezét húzta tenyerei közé.

- YoonGi... – próbált szabadulni a mancsok alól, de a fiú hamar meggátolta benne, összekulcsolta vékony ujjait SooRa csuklóján.

- SooRa... kérlek... – húzódott közelebb hozzá.

- Mit akarsz itt, YoonGi? Miért jöttél most ide? – egyenesedett fel a székről, kirántva ezzel csuklóját a rabságból. – Minek vagy te most itt?! – Könnyek szöktek SooRa szemébe, ahogy a meglepett férfi szemébe nézett. – Egy éve leléptél, azt sem tudom, mi van veled, de most beállítasz a lakásomra, hogy~

- Rara, kérlek... – YoonGi is felpattant, majd két lépéssel letudta a kettejük közti távolságot, és a lány derekára fogott. – Hiányzol... – súgta maga elé, ahogy elrévedezett SooRa arcvonásain.

- Eddig nem hiányoztam? August D... – morogta könnyeit nyeldesve az általa olyannyira gyűlölt művésznevet. – Vagy nem ez a sztárneved? Nem ezt kántálják a rajongó fruskák a fellépéseiden? Sikítoznak és visonganak, csak azért, hogy észrevedd őket.

- Rara... – sóhajtotta.

- Ne becézgess, nem vagy már olyan helyzetben. – Ellépett YoonGitól, s remegő kezekkel pakolta el az asztalról a porcelánokat, nem sokon múlott, hogy ne törje össze őket idegességében. – Miért jöttél most ide, Min YoonGi? Mit akarsz itt? – fújtatott két fordulat között, fel sem tűnt a lánynak, ahogy már egy ronggyal törölgeti a falapot, a tisztaságban reménykedve.

- Téged... – bukott ki a fiatal férfiból kisvártatva a tömör válasz, amivel kellőképpen meglepte SooRát.

- Engem? – dünnyögte tátott szájjal, megdermedve a mozdulatában. – Te most csak szórakozol velem, igaz? Igaz, YoonGi? Nincs egy fruska sem, aki a kedvedre tehetne? – törtek fel SooRából a keserűséggel és fájdalommal teli szavak.

- Komolyan beszéltem, SooRa – lépett a lányhoz, majd újfent megfogta a reszkető kezeket. – Nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne gondoltam volna rád... – Félénk mozdulattal emelte meg a lány kézfejeit és lehelt rájuk apró csókot.

- Ha annyit gondoltál rám, akkor miért nem voltál képes megemelni azt a rohadt telefont?! Talán New Yorkban nincs mobil? Vagy éppen Tokióban és Mianmarban? Pekingből sem tudtál volna felhívni, igaz?! Vagy akár Londonból?!

- SooRa... – YoonGi egy másodpercre szárnyalt a boldogságtól, ahogy a lány szájából hallotta a helyszíneket, ahol az utóbbi időben koncertet adott, de öröme túl sokáig nem tarthatott. SooRa hátrált két lépést a fiútól és a kanapéig araszolt. Bal csuklóját markolva emelte mellkasához végtagjait, hogy hevesen dübörgő szívverésén úrrá lehessen. – Mindig fontos voltál nekem, SooRa... – mentegetőzött.

- Csak a karriered, igaz? Az egy picit fontosabb nálam. Még most is – kapta el tekintetét YoonGi kóbor kiskutyákat meghazudtoló szempárjáról, hogy az asztalon pihenő csipogóra vezethesse azt. – Amióta csak itt vagy, pittyeg az a vacak. Azt hiszed, nem vettem észre? – nevetett fel némiképp gúnyosan, miközben megforgatta szemeit. – Ez jellemezte már a kapcsolatunkat – foglalta macskakörömbe a fájdalomtól lüktető szavát – az utolsó hónapokban is. Minden randiról elkéstél vagy el sem jöttél, esténként egyedül aludtam el vagy egyedül keltem reggel, mert nem voltál mellettem. Amikor lett volna egy kis időnk egymásra, te akkor is a karriereddel foglalkoztál és nem velem. Ha egy picit többet vagy velem és nem a mobilodat pörgeted az ujjaid között, akkor el is hihetném, hogy gondoltál rám és hiányoztam neked. De ahogy itt hagytál... – SooRa hangja elcsuklott a múltbéli emlékképtől, ám mielőtt még folytathatta volna keserves monológját, az egyik barát robbant be a lakásba.

Mintha csak hazajárna, úgy nyitott ajtót TaeHyung, aztán suhogott is át a konyhába, hogy feltépve a hűtőszekrényt, valami harapnivalóért kutasson. SooRa meg sem lepődött a jeleneten, YoonGi már annál inkább. Vagyis azon, hogy TaeHyung miként veszi elő a tejet a hűtőből, majd nyúl a müzliért és már robog is tova a lakásból. SooRa mosolyogva rázta a fejét a jelenettől, de még be sem csukódott a térelválasztó, amikor az újfent lendült, és TaeHyung állt meg kétkedőn a pult mellett. Először SooRára nézett, aztán a vele szemben szobrozó YoonGira vezette hitetlenkedő szembogarait. Megint SooRára pislogott nagyokat, majd YoonGira siklott át tekintetével.

- Waaa!! – ujjongott lelkes kisgyerekként TaeHyung, ahogy végre sikerült feldolgoznia a látottakat, s majdnem kiejtve a kezében szorongatott tejet és müzlit, ugrándozott YoonGihoz. – Mikor jöttél? Meddig maradsz? – kérdezősködött vigyorogva, egyedül SooRa volt az, aki nem tudott mosolyogni.

- Csak erre jártam, és gondoltam, meglátogatom RaRát – sandított a lányra, aki meredten bámulta a két fiatal férfit. – De már megyek is. Rarának biztos pihenésre van szüksége.

- Meddig leszel a városban? – kíváncsiskodott vigyorogva a fiatalabb, s erre a kérdésre SooRa is felkapta a fejét.

- Csak néhány napig. Aztán mennem kell tovább – Ismét összefonta pillantását SooRa tekintetével, hátha sikerül meggyőznie a lányt az igazáról. – Most megyek. Örülök, hogy láttalak, Tae.

- Aztán ne kelljen megint ilyen sokat várnunk! És legközelebb hozz magaddal valami jó csajt is! – veregette vállon a fiatalabb, s míg YoonGi és TaeHyung önfeledten kacagott, addig SooRa gyomra elszorult a puszta gondolattól is. – Komolyan mondtam! – nézett mélyen YoonGi szemébe. – Valami kis bögyöset, és legyen legalább két barátnője!

- Nem változol, TaeHyung! Hamarosan újra látjuk egymást, SooRa – köszönt el a lánytól, aki fikarcnyit sem vágyott az újabb találkozásra, hiszen a korábbiak is mind megviselték őt.

- Lekísérlek, és addig megadhatnád néhány bombázód számát! – lapogatta hátát az idősebbnek, ahogy ajtót nyitott neki, és elindultak lefelé a lépcsőházban.

SooRa megkapaszkodott a háttámlában, körmeit az anyagba vájta, s abban vezette le idegességét, miközben könnyeit nyelte szüntelenül. Megannyi emlékkép tört rá a lányra, szíve hevesen dübörgött a bordái között, már-már az ájulás szélére került. A percek peregtek egymás után, SooRa egyre magányosabbnak érezte magát a lakásban, hiába vágyott korábban az egyedüllétre. Hosszú idő óta először szeretett volna valakit maga mellett tudni támaszként.

Nagy nehezen sikerült megnyugodnia, aztán átcsoszogott a konyhába és megmarkolva a soujus üveget, gondolkodás nélkül hörpintett a keserű folyadékból. Összeráncolta homlokát és szemöldökét, ellenben szeretett volna mielőbb megszabadulni a korábbi események emlékeitől, s még a hosszú távú memóriába tárolása előtt iparkodott ezt megtenni. Újra és újra meghúzta az üveget, ám az alkohol cseppet sem változtatott a tényeken. Éles képként jelent meg SooRa szemei előtt YoonGi alakja, majd kisvártatva az is feltűnt a lánynak, hogy YoonGi nem ácsorog egyedül az étkező asztal közepén.

Pontosabban szólva, nem fészkelődik ott törökülésben, helyette MinRee figyelte a lányt tágra nyílt szemekkel, s kissé értetlenül is. SooRa elvigyorodott, ahogy az egy becsiccsentett nőtől szokás, s ahogy általában vigyorogni szokott ő is, mikor a kelleténél többet iszik egy erős párlatból. MinRee mérgesen összefűzte karjait mellkasa előtt, majd lejjebb húzta orrnyergén széles napszemüvegét, s felvonva bal szemöldökét meresztette pupilláit barátnőjére.

- Nincs egy kicsit korán felönteni a garatra? – szólalt meg kíváncsian.

- Nincs! – nevetett fel könnyedén. – Épp jó az idő hozzá.

- Miért? Mennyi az idő? – értetlenkedett.

- Pontmostkellinni óra van – kuncogta. – De lassan lehet, már ez is késő. – Megkocogtatta órájának számlapját.

- Mi történt, SooRa? – ült le a fiatalabb lány az egyik székre, ahogy megszabadult napszemüvegétől és kabátjától.

- Csak úgy nem ihatok?! – fakadt ki némiképp dühösen, de jobbára csak az alkohol beszélt belőle.

- Csak úgy nem szoktál...

- Most szokom! – makacskodott. – De te miért jöttél?!

- Nem látogathatom meg a barátnőmet? – kérdezte meglepetten, s kissé megbántottan.

- Ma ez a látogatások napja, vagy mi? Múzeumok éjszakája van?! – elégedetlenkedett.

- Mi bajod van, SooRa?! Miért harapsz ennyire? Mi történt veled, mióta hazajöttél? Megbeszéltük, hogy este átjövök és dumálunk...

- Este... – durrogta.

- Zavarok? Talán rejtegetsz valakit? – pislogott aprókat MinRee.

- Nem rejtegetek senkit, egyszerűen szeretnék egyedül maradni végre a lakásban, de úgy elég nehéz, hogy valaki mindig kopogtat vagy éppen otthonosan belibben az ajtón.

- Hah?

- Alig várom, hogy megint átjöjjön és végre dumáljunk egyet! – Ebben a pillanatban robbant be ismét TaeHyung JiMin kíséretében, s osztotta is meg az idősebb fiúval az exbarát váratlan felbukkanását.

- Mit mondott, mikor jön? Sziasztok, lányok! – vetette oda félvállról JiMin, s már fordult is vissza TaeHyunghoz, hogy ott folytathassák, ahol abbahagyták. – Most akkor semmit nem mondott? De telefonszámot azért hagyott neked, ugye? – vigyorgott teljes magabiztossággal, ám SooRának itt fogyott el végleg a türelme.

- Befejeznétek végre az ajnározást! Egy megbízhatatlan és önző majomtól várjátok, hogy betartsa a szavát és persze még telefonszámokat is akartok! Idióták...

Mindhárom barát meglepődött SooRa kifakadásán, noha a legjobban NamJoon volt az, aki időközben betoppant a kicsiny lakásba, s döbbenten torpant is meg a két fiú háta mögött. SooRa izzó-könnyes szempárja csak egyet sejtetett a számára. Tudta, hogy a lánnyal komoly dolog történt, ami nem tűrt halasztást...